Egybeírva törtem össze darabokra
(versciklus) 2025.07.11.12.13 N.D. Veron

jelentéktelen

vár vár vár vár vár
otthagyott húszezres a földön
áll áll áll áll áll
egy nő szeret örökké örökkön

vér vér vér vér vér
meghalt és kettétört a szív
vég vég vég vég vég
eltaposott árnyék, ami sír

vár áll vér vég elesett
keresett nevetett elveszett
kergetett szeretett elesett
vége lett, s csak elfelejtett
elfelejtett, s nem léteztél
emlék sem lettél

üres az utca

üres az utca
kopog a szél
üres az utca
sétál a fény
üres az utca
sehol egy árnyék
üres az utca
mintha itt se állnék

örökké (I. rész)

örökké boldog a hazug, nevet
szememben könny rohan át, integet
mosolyom neked adom, te másnak adod
belemarkol egy halom cukorba
s keni szét a szépet
ragad benne az örök szerelem
ami szétéget, keni szét
s mindenki törli magába
undorodva áll fel a metrón, aki látja

örökké megy az álom az utca képében
elhízott magányom tükörképét széttépem
reményem halott, szerelmem örök
síromban sírok, sikítva zárom magamra
a börtönt, a testet, s viselem sorsom
szeretet nélkül szeretlek

örökké (II. rész)

halkan dobban a sóhajban a szó
üt a kérdés, s erősen kitör a csönd
ömlik a bánat, lezár a közöny

feszül az érzés, megölel
testemben megszülettél
bennem otthonra leltél tekinteteddel

szerelmem örök fájdalom
örök keserű epe, amit rág az élet
örök béke helyett téged akarlak

megőrülök, dobd ki az agyamat
öld meg magamat, szüless a múltba
tedd a jövőt üressé, és keress mást
mire szánt az élet

miért töltött belém mérget
a sors vésetében téved, és elírja a szót
másnak szíve békében termi a jót

ellopott életek, hazug szavak
a buddhák nevetnek, meg sem hallgatnak
én születtem rossznak, én vagyok a jó

halálba halált hoztam, lettem kárhozottan
életre való

magasan szálltam

magasan szálltam
fényben szerettelek
a poklok igazságában ismertelek

bármi volt
bármi lesz
elárulva, elárvulva
befogadom magam
s nézem a boldogságot, ami kiköltözött
az életedet, ami elfordult
magányommal ütközött

látom szerelmedet
a pokol gyermeke vagyok
mert szeretni téged kegyetlen dolog
mindig mást csókol a szád
de szívemet magadhoz láncolod

félemberként szerettelek
minden fájdalomban ismertelek
csak boldogan nem láttalak még
te voltál a fény

elhittem

elhittem, hogy szép vagyok
a csúnya is lehet szép
a szép nem létezik – képzelt érték

elhittem, hogy csábítok
az ostobák is vonzóak
a csábítás hazugság, ámítás csupán

elhittem, hogy fontos vagyok
az olcsó is lehet drága
a drága csak pénzbe mér, nem igazságba

elhittem, hogy szeretnek
egy senkit is lehet szeretni
a szeretet végül senkire se talált

elhittem, hogy boldog vagyok
a buták hiszik csak el
elhittem – és másban hittem
magamban elveszetten

önmagamban

önmagamban
önmagam
egyedül
társtalan

fájdalmamban másban van
most már nem hiszek

egy társam van csupán
csak önmagam.